A Nagyi

A Nagyival mindig könnyű volt beszélgetni, annyira befogadó volt. Útban a temetőig elmeséltem neki az új munkámat, visszafelé meg ő mesélt a mindennapjairól. Rebeka néni temetéséről, a másik barátnőjéről, Izabella néniről, a legjobb kávéházról a kerületben, a legjobb pékségről a városban, a feltúrt utakról, a lerombolt Skáláról, meg a szomszéd kisfiúról, aki Húsvétkor meglocsolta. Imádtam a hangját.

Ahogy megérkeztünk a lakásába, kényelmesen elhelyezkedtem a hatalmas öreg fotelban, és a céges tanulmányutamról kezdtem beszélni. Rettenetesen örült a kiutazásomnak. Egy csepp aggodalom nem volt a hangjában, hogy ilyen messzi vidékekre látogatok.

– Kérhetek valamit Zsuzsikám? – kérdezte vidámsággal a hangjában. – Küldenél nekem egy lapot Szingapúrból?

– Persze Nagyi! Madridból meg Londonból is szívesen.

– Nem akarlak nagyon terhelni, nem kell mindenhonnan. Elég lesz csak egy. Tudod, szeretnék büszkélkedni Izabella előtt – és itt cinkosan rám kacsintott. – Mindig az unokáiról mesél. Meg mutogatja a fényképeit.

Újra elöntött a szégyenérzet. Jártam széles e világban, és még egy lapot sem küldtem neki. A névnapján se látogattam meg, csak felhívtam. Istenem, de elhanyagoltam.

Aztán itt volt még valami: Izabella néninek már született két dédunokája, de őket nem hozta szóba, nehogy célzásnak vegyem.

– Szoktatok civakodni? – kérdeztem meglepődve.

– Nem civakodás ez, csak olyan nagymamás játék. Én tényleg örülök a sikereinek. Nagyon aranyos a családja. Néha találkozom velük.

Istenem! – gondoltam magamban. – A Nagyi egy szent! Az én fülem meghallotta azt a mondatot, amit a Nagyi ki sem mondott. Hogy Izabellát gyakran látogatják az unokái. Hogy tehetném jóvá a mulasztásaimat?

– Ne haragudj Nagyi! – mondtam bűntudattal.

A Nagyi nem adta az álszentet, szó nélkül is tudta, miért kérek bocsánatot, de látszott rajta, hogy nem neheztel miatta.

– Ugyan Zsuzsikám! Neked annyi dolgod van. Te nagyon sokat tettél le az asztalra ahhoz, hogy lelkifurdalásod legyen. És én legjobban a Te sikereidnek örülök.

– Köszi, Nagyi! – mondtam kicsit megnyugodva.

– És különben is. Most itt vagy! Ne szomorkodjunk! Iszunk egy Cherryt?

És már nyúlt is a kis háromcentes kristálypoharakért.

– Isten hozott! – mondta, miközben koccintottunk. – Egy kis almás pitét? Tegnap sütöttem. Meghagytam mára két kockát.

– Vendégség volt nálad? – kérdeztem csodálkozva, hogy csak ennyi maradt egy tepsiből.

– Ó nem! Csak a Karitásznak.

– Aha – mondtam meggyőződés nélkül, de a Nagyi rájött, hogy nem értem.

– Tudod, etetik ezeket a szerencsétleneket. Ezeket az utcán alvósokat – magyarázta. – Aztán néha viszek nekik egy tálcával, hátha jól esik egy kis édesség. Úgyis csak a bort veszik meg maguknak – mondta kedélyesen, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. – Desszertre meg már nem marad szegényeknek.

Néztem a törékeny kis kezecskéit, ahogy a tányérra rakta azt a két szem megmaradt almás lepényt, és azon ámuldoztam magamban, hogy miféle erőfeszítésekre képes még ez a megfogyott test, ez a meggörnyedt hát, ez meggyengült láb… Kétség sem fért hozzá, hogy ő az egyetlen, akit példaképemül választhatok, de azt is tudtam, hogy soha, még az árnyékába sem érhetek.

– Nagyon finomat sütöttél! – gratuláltam a Nagyinak – Régen nagyon szerettem, és most is pont olyan kiváló. Biztos nagyon ízlik azoknak az embereknek.

– Jólesik hallani – felelte, aztán a karosszékében hátradőlve érdeklődni kezdett. – És mi a helyzet a barátoddal? Hogy is hívod? Stefán? Kimenőt kapott mára?

Olyan aranyos volt ezt hallani a Nagyi szájából. Az iskolában ő még németet tanult és egyszerűen képtelen volt kimondani Steven nevét angolul.

– Mondjuk úgy, hogy én kaptam kimenőt – válaszoltam csüggedten.

– Nagyon sajnálom! – felelte együttérzéssel. – Pedig nagyon megkedveltem azt a fiatalembert.

Az igazság az volt, hogy a Nagyi nemcsak, hogy megkedvelte, de kifejezetten megszerette Stevent. Ennek legalább három oka volt. Az egyik, hogy Steven mindig nagyon udvarias volt a Nagyival. Amolyan régimódi stílusban, amit a Nagyi nagyon értékelt. A másik, hogy Steven hívő ember volt. Harmadrészt pedig a Nagyi úgy találta, hogy Steven szeret engem. „Látom a szemében” – mondta egyszer még kapcsolatunk kezdetén, amikor bemutattam őket egymásnak.

Hallgattunk egy kicsit, miközben bekebeleztük az almás pite végét, és bár a Nagyi nem akart a magánéletemben turkálni, várta, hátha mondok valami közelebbit a szakításunkról.

Nagyon nehezen kezdtem bele. Ő volt az egyetlen, akinek őszintén kellett elmondanom a történetet, és akinél nem kereshetek mentséget a saját hibáimra.

– Végül is Ő hagyott el… – kezdtem bele a mesébe –, …de én legalább annyira tehettem róla.

Ezzel be is fejeztem. Kimondtam végre. Odalett a büszkeségem, de azt a szégyent már nem mertem vállalni a Nagyi előtt, hogy részletesen végigvegyem az összes hibát, bűnt és gyengeséget, amivel Stevent elüldöztem.

A Nagyi szótlanul várt egy percig, hátha folytatom, amíg rájött, hogy kínos lenne részletekbe bocsátkoznom, úgyhogy inkább ő folytatta.

– Ezek szerint most egyedül vagy?

– Tulajdonképpen igen – feleltem kitérően.

– Tulajdonképpen? – kérdezte, vagy inkább csak mondta.

– Tudod, vannak a barátaim, meg a munka a kollégákkal…

A Nagyi csak nézett, és várt, én meg nagyon jól tudtam, hogy nem kellene így linkelni, mert a Nagyi nem erre kíváncsi, és talán nem kellene idős kora ellenére hülyének nézni.

– Hát, igen. Tulajdonképpen – folytattam zavartam. – Van egy fiú, akivel találkozgatok, de semmi komoly.

– Udvarol neked?

Jézusom, gondoltam magamban. Micsoda régimódi kifejezés, de nincs más, ami ennél jobban leírná a helyzetünket.

– Igen. Udvarol – mosolyodtam el magamban, hogy a Nagyi leckét adott nekem ezzel a divatjamúlt kifejezéssel.

– Szívesen látlak benneteket. Ha úgy hozza a kedvetek, nyugodtan szaladjatok fel.

– Nem is tudom… Nem igazán komoly ez az egész – válaszoltam erőtlenül.

– Ó, nem is úgy értettem – felelte a Nagyi visszakozva –, csak ha esetleg komollyá válik… Főzök egy teát.

És én boldog voltam, hogy elterelte a szót erről a témáról. Miután a konyhában feltette főni a teavizet, visszasietett a nappaliba és elővette a vitrines szekrény kulcsát. Gyerekkorom óta imádtam azt a szekrényt, tele csillogó kristálypoharakkal, porcelánokkal, ezüstkeretes fényképekkel, bonbonokkal, italokkal. Mikor kicsi voltam, tiltott gyümölcsnek számított. Csak nézni volt szabad, de a Nagyi néha elfordult, hogy kicsenhessek egy-két cukorkát valamelyik bonbonierből. Aztán egyszer a könyökömmel levertem egy teáscsészét. Nagyon féltem, hogy mit kapok érte, de a Nagyi nem szidott meg, csak csendben kiment a szemetesvödörért, és némán beledobálta a cserepeket. Jobban fájt, mintha felpofozott volna. Akkor értettem meg, hogy ez az ő kis szentélye, amit szabad használni, csak nagyon óvatosan kell bánni vele.

– Emlékszel még ezekre? – kérdezte, amikor elővett két ugyanolyan csészét, mint amit hajdanán levertem.

Csak bólintottam bűnbánón, hogy igen, emlékszem.

– Nászajándékként kaptuk Nagyapáddal. Nagyon szerettem őket, csak megkopott a készlet. A hatból mára csak ezek maradtak. Mindjárt jövök – mondta csillogó szemmel, jelentőségteljesen.

Azzal kisietett a konyhába, ahol a teáskanna éppen sípolásba kezdett, hogy leforrázza a teafüvet.

Miután visszatért, kitöltötte a gőzölgő italokat és a karosszékben hátradőlve beszélni kezdett.

– Tudod Zsuzsikám, nem szeretnék nagy szavakat használni, de a Nagyapáddal nagyon szerettük egymást. Volt olyan idő, amikor nagy szegénységben éltünk. A háború átgázolt rajtunk, és a legtöbb értékünk a zálogházban kötött ki. Csak a jegygyűrűnk, egy pici briliáns gyűrű és ez a teáskészlet maradt ki a sorból, mert ezekhez ragaszkodtam. Ezek voltak a jelképei a házasságunknak és a megbecsülésünknek.

A Nagyi kicsit elgondolkozott, hogyan is folytassa, és meglepetésemre csupa olyat mondott, amit mindig is meg akartam kérdezni tőle, csak sosem mertem.

– Tudod, a mi időnkben még máshogy mentek a dolgok. Egy kicsit félve nézem, hogy az intimitás kezd kimenni a divatból. A mi időnkben is születtek gyerekek. Több is, mint ma…

Láttam a Nagyin, hogy egyre nehezebb kimondania, amit szeretne, de a testamentumát hagyományozza rám.

– Ami azt illeti, a divaton kívül semmi nem változott. Ezzel semmi baj nincs, csak a lelked őrizd meg! Vegyél új ruhákat… mondj ki új szavakat… használd azt a világhálót… Csak élj tisztességesen, mert különben boldogtalan leszel.

– Próbálok, Nagyi! – feleltem kétségbeesetten.

– Félreértesz. Én nem hibáztatlak. Nem jó irányba halad ez a világ, de nekem csak Te számítasz! Azt kívánom, hogy találd meg a párod! Azt, akivel szerelemben és szeretetben együtt tudsz élni.

Ilyen durva lelkigyakorlaton még sosem vettem részt. Megértettem, hogy a gyűrűjébe foglalt briliáns értéke nem a csillogásában, hanem sokkal inkább a keménységében rejlik. Abban viszont már egyáltalán nem voltam biztos, hogy ezt a leckét képes leszek valaha megtanulni.